Meghoztam a következő novellát. Azt hiszem, ezzel egyáltalán nem vagyok megelégedve ((nem mintha a többivel meg lennék)). De attól függetlenül nagyon remélem, hogy tetszik. Jó olvasást! :)
- Marcel?
- T-tessék? – szólalt meg
félénken a szemüveges srác.
Szegény mindig is
visszahúzódott volt, pedig rengeteg belső értékkel rendelkezik. A magyarázat
erre pedig továbbra is az, hogy az emberiség egy nagyon elcseszett társadalom.
- Miújság? – huppantam le mellé
a padra.
Éppen egy könyvet olvasott.
Megpróbáltam lazára venni a figurát, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
Igazából, én nagyon sajnálom őt. Mióta az eszemet tudom – körülbelül öt éves
korom óta -, ismerem Marcel-t. Világ életében bántották, és ő a mai napig tűri.
Tudom, hogy nehéz neki, noha engem soha nem rekesztettek ki.
- Semmi. Kémiára készülök –
felelt, én pedig biccentettem.
- Van párod a sulibálra? –
kérdeztem, gondolatban pedig jó erősen fejbe csaptam magam, mert a válasz
nyilvánvaló.
Ez bunkóság lehetett tőlem.
Nagy valószínűséggel most utál, mert felhoztam ezt a témát, ami kellemetlen
neki.
- Nincs, de van egy lány, akit
el szeretnék hívni, csak nem merek. – Ez felkeltette az érdeklődésem, ezért
amolyan „beszélj” arccal meredtem rá. – Abbie – mondta, de mivel halvány lila
gőzöm sem volt róla, hogy ki az, váltottam az arckifejezésemen. Alig százfős ez
az iskola, és én mégsem tudok mindenkit beazonosítani. Szégyen – ahogy Allie, a
legjobb barátnőm mondaná. – Az alacsony szőkésbarna, kilencedikből.
- Á! – csapott belém a
felismerés.
Ezek szerint szemet vetett a
legfélénkebb lányra a suliból.
- Szerinted lenne nála esélyem?
– nézett végig magán. Barna haja kissé oldalra nyalva fénylett, arcán barna,
dioptria nélküli szemüveg díszelgett, öltözködését pedig hasonlítani tudnám a
matektanároméhoz. Nem is értem, miért ennyire előítéletes magával szemben.
Hisz’ ő okos, kedves és szeretnivaló. De úgy tűnik a külseje az, amitől meg
szeretne szabadulni.
- A nyakamat ráteszem, hogy egy
kis igazítás, és megbolondul érted. Levegőért kapkodva fog igent mondani –
kacsintottam rá, hogy picit növeljem az önbizalmát.
Végül annyit sikerült tennünk
az ügy érdekében, hogy lecseréltük a ruhatárát, megigazítottuk a haját, és
levettük a szemüvegét. A végeredmény pedig… Lélegzetelállító lett, viccet
félretéve; mostantól laza cuccokban fog flangálni a folyosón, nagy hajkoronája
pedig össze-vissza meredezik az ég felé. Gyökeresen megváltozott. Mondhatjuk
úgy, hogy egészen jól néz ki, sőt!
- Csak menj oda, és mondd azt,
amit mondanál, a szíved szerint is. Most, hogy alig ismernek rád, biztosan
felfigyel. Csak vesd be a magabiztosságodat! – biztattam halkan Marcel-t az
ominózus lánytól körülbelül két méterre.
- Oké – fújta ki a levegőt,
majd odasétált Abbie-hez.
- Szia – köszönt Marcel.
- Szia – köszönt vissza az
elámuló lány.
- Azon gondolkodtam, hogy
lenne-e kedved eljönni velem a bálba?
- Hm… Te új diák vagy? –
Feltűnően mellőzte a kérdést.
- Nem, én… Marcel vagyok –
mondta kínosan.
- Ó, tudom! – bólogatott a
lány. – Sajnálom, de már elhívott valaki más. Tényleg sajnálom.
- Semmi baj – hajtotta le a
fejét a srác.
Ösztönösen megsajnáltam.
- Hogy ment? – kérdeztem meg
udvariasan. – Na jó, igazából hallottam mindent.
- Ezek szerint egyedül megyek –
sóhajtott. – Vagy inkább otthon maradok…
- Eszedbe se jusson! Nem mész
egyedül. Jössz velem. Elleszünk, nem? Majd sokat beszélünk, és… És táncolunk!
Jó lesz, hidd el!
A szívem mélyén tudtam, hogy
átverte az a szemét kis csitri. Lelkes volt addig a pillanatig, amíg sejteni
nem kezdte, hogy ki az, aki a ruha alatt van.
- Tényleg? – csillant fel a
szeme.
Az iskolai hierarchia létráján
azt hiszem, hogy én valahol a legfelső három fokon vagyok. Népszerűnek
tartanak, de ettől függetlenül Marcel sajnos nem lesz az, attól, hogy ő a
legjobb barátom.
- Tényleg – mosolyogtam.
- Köszönöm! – ugrott a
nyakamba, mire azok, akik nem tudták, hogy az engem ölelgető cuki srác Marcel,
irigy és gyilkos szemekkel néztek rám.
Óvatosan megveregettem a hátát,
majd hazaindultunk.
- Az igazat megvallva, nem is
nagyon érzem magam jól ezekben a göncökben – mondta őszintén, az ujjait
tördelve.
- Gondoltam.
*a bál napján*
Csengettek. Fénysebességgel az
ajtóhoz rohantam a magas sarkú cipőmben.
- Szia! – köszöntem boldogan
Marcel-nek.
- Szia! – mosolygott. – Csinos
vagy.
- Köszönöm. Te sem
panaszkodhatsz – vigyorogtam.
Fekete öltönyt viselt.
- Szóval… Indulhatunk?
- Persze.
Útközben sokat beszélgettünk
erről-arról, mígnem megérkeztünk a helyszínre.
Az első percben leöntötték a
királykék pántnélküli egybe ruhámat, így jól kezdődött a buli.
- Tessék – vette le a zakóját
Marcel, majd felém nyújtotta.
- Ne, ne. Megfagysz.
- Körülbelül harminc fokban? –
vonta fel a fél szemöldökét, majd elnevette magát. – Fogadd el.
- Köszönöm – vettem el tőle.
Mikor felvettem, azonnal
megcsapott egy kellemes illatú parfüm. Így hát az este további részében egy
férfi zakó díszelgett a ruhámon, miközben időnként táncoltunk, de leginkább
leültünk, és üdítőt kortyolva beszélgettünk.
- Srácok – szólalt meg egy hang
a hangszórókból, mire szép lassan mindenki elcsendesült. – Az este utolsó dala
következik, engedjétek meg, hogy ez egy lassú szám legyen.
A táncparketten lévők fele leült,
a másik fele pedig kérdőn forgolódott a párját keresve.
- Hölgyem, felkérhetem egy
táncra? – zökkentett ki gondolataimból az úriemberként viselkedő Marcel.
- Persze – egyeztem bele.
Abban a pillanatban, hogy
kimondtam ezt, elindult egy számomra ismeretlen női előadótól a Red című dal. Marcel a tánctérre húzott,
átkarolt, majd én is ugyanúgy cselekedtem. Egymás szemébe nézve mosolyogtunk,
ami nem hogy nem volt kellemetlen, egyenesen kellemes. Egyre erősebben húztuk
egymást közel. A fél kezemmel elengedtem őt, és matatni kezdtem a kistáskámban.
Mikor megtaláltam a keresett tárgyat, megfogtam, és feltettem a fejére. A barna
dioptria nélküli szemüveget. Erre a cselekedetemre szélesen elvigyorodott, majd
lassan közelíteni kezdte az arcát felém.
„But
loving him was Red…”
És akkor egymáshoz értek
ajkaink.
Attól a pillanattól fogva nem
ítéltem külsőre; hiszen Marcel sem volt egy adonisz öltözködésre, viszont
amikor próbáltam megváltoztatni, rájöttem, hogy az, akivé szerettem volna tenni
őt, az nem ő. Marcel az a srác, aki a kezdetektől fogva volt. Ez ő, nem ítélhetjük
el azért, mert önmagát adja.
…
Fél évvel később pedig
kiderült, hogy mégis inkább a szépfiú külsőt preferálja, így kezdtem félni, hogy
valaki lecsapja a kezemről, de szerencsére ez nem történt meg. Egyel több happy
end.
