Fame is a monster

Hú, elég sok ideje nem jelentkeztem... 
Nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy úgy érzem, ez nagyon gyengére sikeredett. 
Ha tetszik, kérlek hagyj egy komit!!
Jó olvasást. :)

*6 évvel ezelőtt*

- Élj az ajánlattal, Skylar! – győzködött Ben, nem alaptalanul.
Egy híres producer öt éves lemezszerződést ajánlott fel, miután a középiskola kapuin kilépve előadtam a kedvenc dalomat a végzősök estjén. Sokáig bíztattak, hogy énekeljek egy kicsit, hiszen csak egy dalról van szó, nem többről. Végül beleegyeztem. Utólag visszagondolva fogalmam sincs, hogy teljesítettem. A visszajelzések szerint egész jól. Minden, ami most történik velem, az olyan, mint egy álom; még csak kényszerítenem se kellett magamat, hogy ilyesféle sikert érjek el. Márpedig álmodni is igen egyszerű. Viszont van egy bökkenő; a rémálmok gyakrabban bukkannak fel.
- Még meggondolom – ismételtem ugyanazt a mondatot folyamatosan.
- Meggondolod? He? – ráncolta a szemöldökét, majd hozzátette: - Csak képzeld el, hogy milyen érzés egy több millió fővel rendelkező arénában torkod szakadtából énekelni, megerőltetés nélkül, miközben a tömeg megőrül.
Nem csoda, hogy ilyenekről képzelődik. Hiszen ha egy raszta hajú, szemöldökpiercing-es, széttetovált srácról van szó, nyilván nem jazz zene szerepel az ábrándképeiben.
- Állj. Most pontosan kiről is beszélünk? Mert nekem biztos, hogy nem ilyen lenne a koncertem.
- Tipikus. Soha nem a lényeget ragadod ki – rázta meg a fejét.
- Hiába adod nekem itt az okosat, a válaszom továbbra is ugyanaz lesz. Időre van szükségem!
- Miért akadsz ki?
- Hogy miért? Mert félek! Te nem ijednél meg a hírnévtől?
- Jó, nyugodj már meg – tekergette zavartan a szemöldökpiercing-ét.
- Megnyugodtam.

*ezután, 2 hét múlva*

- Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatomat, Skylar, fogadok, hogy kasszasiker leszel. Alig várom, hogy megkezdjük a munkálatokat az első albumon – mosolygott rám az erősen kutyára hajazó pasas – a producer.
- Én is örülök, Mr. Cowell.

*5 évvel ezelőtt*

- Köszönöm, London! – kiáltottam a mikrofonba, mire válaszul sikítást kaptam.
Tényleg fantasztikus érzés, hiba lett volna nem hinni Ben-nek.

„Skylar Grey sikert halmoz a sikerre. Egy hete jelent meg első albuma, Red címmel ellátva, ami egyelőre „csak” tizenkét országban lett Number 1 a toplistákon.” – hallottam a rádióban, miközben hazafelé utaztunk egy hosszú, fekete limuzinnal. Kétség sem fér hozzá, hogy egyre csak szárnyalok és szárnyalok. Egyes pletykalapok már azt taglalják, hogy mikor kezd átmenni zuhanórepülésbe a karrierem; amikor elszállok magamtól, amikor jön egy másik olyan „unalmas” előadó, mint én, vagy amikor besokallok? Nos, amint látom, ők már tűkön ülve várják a mesterhármas egyikét – de én megmutatom, hogy semmi nem úgy megy, mint ők azt gondolják…

*4 évvel ezelőtt*

Épp a saját parfümöm reklámforgatásán szürcsölgettem egy jó meleg teát, miközben odakint hóvihar tombolt.
- Vége van a szünetnek! – kiáltott egy magas, köpcös férfi, mire kikecmeregtem a takarómból, és bájvigyorral lépkedtem a kijelölt helyemre.
- Csapó öt, mehet! – Ledaráltam a szükséges szövegemet, majd mentem is volna vissza a melegbe, mikor megállított az előbb említett alak.
- Skylar, ez nem így megy! Nem sétálhatsz arrébb, amikor csak kedved van! Ha pénzt akarsz keresni, akkor végezd rendesen a dolgod! – emelte fentebb a hangját.
- Ha jól tudom, miattam vannak itt. Szóval hadd kapjak még öt perc szünetet, és ígérem, visszajövök, csak egy másodpercet kérek ebből a rohadt három órából! – Kezdtem egyre idegesebb lenni.
Az ember feszülten bólintott. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban, de én szó nélkül visszahuppantam a fotelbe, és hívást kezdeményeztem a barátom, Emmett felé. A fanoknak mi csak ’Emlar’ vagyunk, ami – nyugodt szívvel kijelenthetem – a világ leghülyébb becézése. Bár, ő is csak azért kell nekem, hogy miután dob, írjak egy újabb szakítós dalt, és sláger legyen belőle.

*3 évvel ezelőtt*

- Skylar! Skylar! Skylar! – skandálta a hotel előtt gyülekező sokaság.
Hirtelen elkapott a fejfájás miattuk. Így is elég volt ezerszer elnézést kérni a hotelben megszálló idős emberektől, nemhogy még saját magamnak is elviselni.
- Jason!
- Tessék? – vette fel a cipőjét.
Odamentem hozzá, és megpusziltam az arcát.
- Hová mész?
- Kimegyek szólni, hogy menjenek haza, mert nem vagy itt.
- Akkor te miért lennél itt? A barátom vagy! – Örülnék, ha lenne mellettem egyetlen olyan ember, akinek egyáltalán van esze.
- Akkor meg azt mondom nekik, hogy másnap fáradtak lesznek, ha még hajnali egykor is itt kint kiabálnak.
Sóhajtottam egyet, és egy százdolláros bankjegyet nyomtam a kezébe.
- Inkább vegyél nekik egy kis csokit, és mondd, hogy fáradt vagyok, szeretnék pihenni. – Azért én sem vagyok szívtelen. Ők jóval többet költöttek rám, mint egy csokoládéra, ezért hálás vagyok.

*2 évvel ezelőtt*

- Köszöntsék a színpadon Cher Lloyd-ot! – kiáltotta a műsorvezető, mire a nézőtérről óriási őrjöngés hangzott fel.
Kikapcsoltam a tévét. Mégis minek pazaroljam az áramot egy tehetségtelen, mégis felkapott tinisztárra? Egyesek azt rebesgetik, hogy ő lesz a következő „nagy áttörés”, és engem bizony le fog taszítani a popkirálynők trónjáról. Na, majd meglátjuk.

*1 évvel ezelőtt*

Megmondtam! Én megmondtam, hogy hogy fogom végezni! Egészen addig a napig bíztam magamban, amíg nem találkoztam lesújtó pletykák tömkelegével. „Drog, pia, bulik – vajon ennyire elkallódott az énekesnő?”, „Skylar Grey megcsalta a barátját?”, „A minap erősen illuminált állapotban találták az énekesnőt az edzőteremben, aki mostanra izmosra gyúrta magát, így elveszítve egykori csinos alakját.” – olvasható a mostani pletykalapokban.
Miért élvezik tönkretenni más életét? Miért nem csesztetnek inkább mást?

Azt hiszem, megtörtént, amit évekkel ezelőtt olvastam; először elszálltam, aztán riválisra találtam, végül besokalltam. Vajon mindenkin hírességnek ez a sorsa? Nem hinném… Azt hiszem, a gyengébb láncszemek végzik csak így.

- Feladom! Kiszállok! Csak legyen vége ennek az őrületnek! – üvöltöttem önkívületi állapotban a kamerák előtt.
Talán hiba volt…