Goodbye

Nem sokat fűznék hozzá, továbbra is csak annyi, hogy várom a feliratkozásokat és a véleményeket. :)

Jó olvasást, remélem tetszeni fog!

Kelletlenül és szomorúan ballagtam fel abba a szobába, ahol elveszítem mindenemet, ami csak maradt.
Bekopogtam az ajtón, majd amikor beengedtek, leültem közéjük.

- Mizujs hugi? – vette haveri stílusra a figurát Liam, hogy oldja a feszültséget, ami kizárólag Zayn miatt képződött. Nekem az a fiú, aki megcsalt, nekik az, aki a testvérük.

- Semmi különös. Veletek mi van? Legalább tegnap óta nem láttuk egymást – mosolyodtam el, miközben összekulcsoltam a kezeimet.

- Nem sok. Tegnap óta itt döglünk, ebben a szobában – mutatott körbe, mintha nem látnám.
Bizony meglátszott, hogy itt tartózkodnak egy ideje; a padlón egy póló és néhány üdítős flakon hevert. Az ágyon az ágyneműk szanaszét voltak túrva. Az asztalon körülbelül három pizzásdoboz tornyosult egymás tetején, és a chipses zacskók csak úgy kékellettek.

- Na, azt látom. Zayn – kérdeztem félve, ugyanis rajta kívül mindenki a szobában tartózkodott.

- Úgy tudom, elment sétálni – rántotta meg a vállát Louis.

- Értem – mondtam halkan. – Egyébként… Azért jöttem, mert haza kell mennem.

- Úgy érted, hogy a házadba, vagy Birmingham-be? – kerekedett ki Niall szeme.

- Birmingham-be – sütöttem le a szemem, és engedtem, hogy legördüljön egy könnycsepp.

- Már nem találkozunk?

- Azt hiszem, nem – csuklott el a hangom, mire mindenki megdermedt. Zokogásom hangja töltötte be a lakosztályt. Harry odasietett hozzám, és szorosan magához ölelt.

- Shh – csitított. – Nekünk is hiányozni fogsz – simította meg a hátamat, miközben, azt hiszem, ő is elhullajtott pár könnyet.

- Oh, Harry, mi lesz velünk nélküle? – színészkedett Louis, természetesen nem gúnyosan. Azért tette, hogy felvidítson. Ezt pontosan tudtam.

Ezek után sorban fájó búcsút vettem mindenkitől. El sem tudom képzelni, hogy milyen lesz az életem nélkülük.

- Jobb lesz, hidd el – suttogta Liam.

Mindig is ő volt a legnagyobb gondolatolvasó. Az emlékképek úgy zuhantak rám, akárcsak az esőcseppek, miközben ide tartottam.

- Mennem kéne – motyogtam a könnyeimet letörölve. – Szeretlek benneteket – szipogtam.

- Mi is téged – mosolyodtak el biztatóan.

De tudtam, hogy ők is ugyanúgy hiányolni fognak engem. Ezt tanúsították a könnycseppek, a sajnálkozó arckifejezések és az üveges tekintetek.

- Sziasztok – néztem vissza rájuk a küszöbről.

- Szia – integettek, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

Kis híján nekidőltem, és elájultam, de megpróbáltam kontrollálni magam. Most láttam őket utoljára. Így is alig tudtam visszafojtani a gonosz kis sós cseppeket.

Végül kíváncsiságból megpróbáltam bemenni Zayn szobájába. Az ajtó – legnagyobb meglepődésemre – nyitva volt.

Egy lépést sem tettem még, de már meg is láttam Őt. Kávét szürcsölt az erkélyen, pulóveren át érezte a hideg szellőt. Bámulta az eget, a didergő madarakat és a kihűlt világot. Nem volt más az erkélyen csak egy törött csésze, egy hideg kéz és egy meleg szív.

Másodperceken belül a fejembe hasítottak az emlékek. Az összes eldobott cigarettacsikk, a füst, az összes kimondott szó, a csókok… Minden összekavarodott a fejemben. Újabb lépést tettem a nyílászáró felé.

 A mi szerelmünk igazából egy dal volt. Egy tökéletesen komponált melódia. Bár néha egy-egy rossz cselekedet miatt fals hangok jöttek létre, tökéletes volt. Hisz’ akkor tudod értékelni a jót, ha megélted már a rosszat is, nem igaz?

Határozottan léptem ki a hűvösre.

- Szólni akartam, hogy elmegyek.

Mikor megszólaltam, felkapta a fejét, de egy ideig nem mondott semmit.

- Maradj. Esküszöm, jóváteszek mindent! Ha szeretnéd, adhatok összetörött darabokat, amik talán hozzáillenek a tiédhez. A csókom pedig meggyógyíthatja az összetörött szívedet.

- Ne játszd itt a Rómeót, Malik! Nem fogok térden állva könyörögni, hogy hadd maradjak, és te sem fogsz! Felejtsd el.

- Miért felejtsem el? Úgy viselkedsz, mintha kiesett volna az előző év.

- Hidd el, nem esett ki! Emlékszem minden egyes pillanatra, amit együtt töltöttünk, mégsem akarok! – kiabáltam.

Talán rosszulesett neki, amit mondtam – gondoltam magamban, és odabent fejbe vágtam magam. Egy székkel.

- Jó. – Úgy tűnt, lezártnak tekintette a témát. – Akkor többé ne keress majd Facebook-on, Twitter-en, és Viber-en se – rázta meg értetlenül a fejét. – Ne mesélj rólam senkinek. És legfőképp; ne gyere vissza hozzám!

- Miből gondoltad, hogy visszamennék? Épp elég az, amit műveltél velem! Nyilvánosan megcsalni? Mennyit ittál, Malik? – mosolyodtam el gúnyosan. – Vagy netán ennyi eszed van? Mert gondolj csak bele, hogy még most is együtt lehetnénk, ha nem cseszted volna el! De látom, ennyit ért mindaz, ami eddig köztünk volt.

- Ittam, bevallom, meggondolatlan voltam! Nem tudnál egy második esélyt adni?

- Ittál? Csak nem Unicumot? – árasztották el emlékképek az egész eszemet. Amikor először voltunk közösen bulizni, emlékszem, hogy ezt ittunk. – Egyébként, az nem a második, hanem körülbelül a huszonkettedik esély lett volna!

- Lényegtelen! Csak annyit mondj, hogy szeretsz-e még!

- Szeretlek, Zayn. De többé már nem tudom ezt csinálni – halkult el a hangom, és lerogytam a földre.

- Miért nem? – nyelt egy nagyot.

- Túl sokat csalódtam benned ahhoz, hogy újra bízni tudjak.

- Újrakezdhetnénk.

- Nem kezdhetnénk újra. Mert indul a gépem – mutattam a tőle kapott karórám számlapjára. – Mennem kell.

- Ne menj!

- Mennem kell – álltam fel, és könnyeimet letörölve gyors léptekkel elhagytam a lakosztályt.

Persze Ő utánam iramodott, és nem akart elengedni.

- Ha nem akarod, hogy leüsselek, elengedsz – sziszegtem a fogaim közt.

- Addig nem engedlek el, amíg nem beszéltünk normálisan.

- Akkor kereken öt perced van, hogy normálisan beszélj, utána lelépek.

Fájt. De nem akartam megnehezíteni azzal, hogy belenézek a gyönyörű, hosszú szempillákkal körbevett szemébe.

- Megígérem, hogy vigyázok rád, és újra felépítjük ezt.

- Kérlek, Zayn, ne nehezítsd meg ezt! – csuklott el a hangom, pedig sóhajtott egyet.

- Beleegyezel, hogy helyrehozzuk, vagy nem?

- Sajnálom, Zayn – néztem rá üveges tekintettel, kitéptem a karom a kezei közül, majd sarkonfordultam, és elindultam haza.

*10 évvel később*

- Anya! Kimehetünk játszani a kertbe? – kérdezte a hét éves Danielle.

- Persze. Apa kint van éppen. Ha bejön, gyertek be ti is – utasítottam mosolyogva a szemem fényeit.

Abban a pillanatban lépett be Ő. Akit jónéhány évvel ezelőtt majdnem elveszítettem.

- Vigyáznál rájuk?

- Persze – nyomott egy puszit az arcomra, néztem, ahogy nevetgélve kimennek.

Napokig őrlődtem a lehetőségek között. Aztán rájöttem, hogy meg kellett volna adnom azt az esélyt. Meg tudtam neki bocsátani, mert szeretem. Minden nap, minden órájában, és annak is minden egyes percében. 

Utoljára

Sziasztok! Visszatértem, ismét. Nem sokat fűznék hozzá az előző mondathoz, aki korábban olvasott, tudja.
Szóval. Itt novellákat olvashattok majd, és kérhettek kommentben/chat-en megadott témában. Szívesen írok születésnapra/névnapra/karácsonyra stb. :D
Ha pedig tetszett, amit olvastatok, használjátok bátran a bejegyzések alján található véleményeket, és hagyjatok komit is, ha kérhetem ezt tőletek. :)
Ha valakinek nem tetszik, akkor az legyen szíves ne annyit írni, hogy "rossz", hanem magyarázatot is, hogy miért. Köszönöm.
Jó olvasást! 

Észveszejtő lassúsággal haladtam a háza felé, az éjszaka közepén. Nem akartam odamenni, mert tudtam, mi vár rám.
Körülbelül húsz órával ezelőtt még a főnököm házában tébláboltam, ahol tűkön ülve vártam a következő áldozatom nevét. Aztán meghallottam; „Liam Payne”. Úgy éreztem, ő az utolsó ember a Földön, akit meg tudnék ölni. Fél éve csillapíthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy gyilkoljak. Könyörtelenül. Mindez azért, mert az életem romokban hevert. A napjaim csupán három dologból álltak; felkelni, vért ontani, lefeküdni. Másnap pedig zavartalanul folytattam ezt tovább. Aztán egy napon megismertem őt, egy meglehetősen kellemetlen incidens miatt. Kis idő múltával a találkáknak köszönhetően egymásba szerettünk. Abban a pillanatban rohantam a főnökömhöz, hogy abbahagyjam, és keressek valami fényévekkel tisztességesebb munkát. De nem engedte. Megfenyegetett és kényszerített, hogy maradjak. Így hát kénytelen voltam. Azóta is titkolom ezt az egészet Liam elől. Mégis mit mondhatnék?! Hogy „bocsi drágám, de mennem kell, hogy lelőjek egy embert, na, puszi”? Nem! Tartottam a számat, már csak a saját érdekemben is.
Mikor kijelentettem, hogy én márpedig nem fogom lelőni életem szerelmét, felajánlott valami mást. Hogy ha Liam-et nem látja huszonnégy órán belül holtan, akkor anyámat fogja, de később úgy is elintézné valaki Liam-et is, ezzel tisztában voltam. Őszintén, nehéz volt dönteni. Liam az a srác, akit még az életemért sem hagytam volna el. Neki nagy szíve van. Ha a jószívűséget skálán mérnék, biztosan kiütötte volna már a tízből a húszat is. De az anyám mégis csak az anyám. Ő pedig az a nő, aki világra hozott, majd tizenkét évesen magamra hagyott apa halála miatt. Ő jelentett neki mindent, meg persze én. Depressziós lett, és nem lehetett kihúzni a világ legmélyebb gödréből, évekig. De én attól szeretem, mint – jobb esetben – a legtöbb ember az édesanyját.
A döntést továbbra sem tudtam meghozni.

Kezdett unalmassá válni az, hogy mindenki, akihez valamiféle érzelem fűzött, meghalt. Akár szellemileg, akár fizikailag.
Már nem akartam könyörtelen és kegyetlen lenni. Akkoriban ez volt számomra a legjobb megoldás. Életem legrosszabb döntése volt, és az is marad. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, de már nem tudom. Elcsesztem.

Meggyújtottam egy szál cigarettát, beleszívtam, és hagytam, hogy elárassza a tüdőmet a füst. Eközben különböző képen jelentek meg a fejemben. Liam, hogy mosolyog. Ahogy nevet. Ahogy közelebb hajol hozzám. Ahogy rám néz. A mogyoróbarna szemei. Hirtelen sírni lett volna kedvem, de aztán jött valami más. Anya, ahogy előttem áll, és löki a hintát, amiben az ötéves énem ült. Ahogy mosolyog. Ahogy nevet. Ahogy magához húz, és lelki támaszt nyújt. Anya és apa, ahogy ölelkeznek.
Jött az első könnycsepp. Aztán a második. Így folytatódott, amíg az ezredik a földet nem érintette. Hirtelen tompa dörgést hallottam magam felett. Az ég. Bizonyára percek kérdése, és rákezd. Így is lett. Hamarosan jókora esőcseppek kezdték áztatni a bőrömet és a falatnyi ruhámat; egy ujjatlan, fehér felirattal ellátott fekete póló és egy farmershort takarta el a kíváncsi szemek elől a látnivalókat. Mivel a cigarettámat eloltotta az eső, eldobtam az út szélére, még félig parázslóan, de ezzel mit sem törődve továbbmentem.
A vihar tombolt. Percenként cikázott felettem egy-egy villám. Reménykedtem, hogy mihamarabb odaérek, de sajnos erre esély sem volt a lomha lépteim miatt. Pedig igenis éber voltam, csak tomboltak bennem az érzelmek.

Lassan elérkeztem a háza előtti utcába, amikor a tetőfokára hágott az égiháború. Befordultam a bizonyos utcába, és lelassítottam a lépteimet. Egyre csak lassabban és lassabban araszoltam. De mit volt, mit tenni, már nem fordulhattam vissza.

Becsöngettem a kapucsengőn. Másodpercek múlva valaki fel is vette.
- Igen?
- Szia. – Kétségbeesettnek tűnt a hangom, mégis felismert, mert lerakta.
Hirtelen egy futva közeledő alakot pillantottam meg, aki nem más volt, mint Liam.
- Jézusom. Nagyon eláztál. Gyere be gyorsan, mert meg fogsz fázni – Ha tudnád, hogy nekem már nem számít, hogy most mi történik velem… – Adok neked gyorsan egy pulcsit – szaladt be a szobájába, amikor már bent voltunk a házban.
Pillanatok múlva egy nagyméretű, fekete kapucnis pulóverrel tért vissza, és a kezembe nyomta, miközben megparancsolta, hogy vegyem fel. Így tettem.
- Nem is üdvözöltelek még rendesen – hajolt le hozzám, és ajkait az enyémekre tapasztotta.
Az egész keserű fájdalommal töltött el. Azt kívántam, bár csak meg sem születtem volna.
Az arcomra műmosolyt varázsoltam, miközben ledőltünk a kanapéra, egymást ölelve.
- Liam – szólítottam meg.
- Hm? – kérdezte halovány mosollyal az arcán.
- Szeretlek.
- Én is téged, Amy – nyomott egy puszit a homlokomra.
A torkom összeszűkült, szemeimet csípték a könnyek.
- Minden rendben? – nézett rám aggódóan.
Éppen azon tűnődtem, hogy milyen édes, hogy ennyire vigyáz rám, mikor rájöttem, hogy mondanom is kellene valamit.
- Persze – feleltem.
- Rendben – mondta, majd bólintva nyomatékosította is ezt.
Hirtelen felkapott, és elvitt a konyháig. Úgy kezelt, mintha pehelykönnyű lennék, pedig egyáltalán nem voltam az.
- Miért jöttünk ide? – néztem rá kérdőn, miközben letett a pultra.
- Csak készítek egy kis menta teát. – Válaszát egy mosoly kísérte, és én is késztetést éreztem ugyanerre.
Tudta, hogy az a kedvencem. Tulajdonképpen az övé is, mert megszerettettem vele, anno, mikor még a kettőnk közti kapcsolat csak barátság volt, mégis ez hozott össze bennünket. Mióta ezt tényként tekintjük, van egy közös tetoválásunk. Egy csésze tea. Ez az egyik közös bennünk, a kevés közül, mármint, hogy mindketten szeretjük ezt a fajta teát. Bármilyen meglepő is, de mondhatom, hogy mi tűz és víz vagyunk. Ő csendes, halk, de mégis élettel teli, míg én „pörgősebb” típus vagyok, csak tolerálom az ő viselkedését. Bár, korántsem annyira súlyos, mint amilyennek hangzik. Benne is van pezsgés, szerintem pont annyi, mint egy normális embernek kell lenni. Ettől függetlenül ő mégsem egy olyan srác, aki a buliknak és a piálásnak él. Ellentétben sok másikkal.  Én ezt nagyon szeretem benne, mivel így lehet vele bulizni, és pihenni is.
Lehet, hogy nyálasan, vagy hihetetlenül hangzik, de én még mindig keresem Liam-ben a hibát. De nem találom. Mert nekem ő tökéletes, ahogy van.

- Tessék – nyújtott felém egy bögrét, amiben bizonyára a tea gőzölgött.
- Köszönöm – mosolyodtam el a kéztartásán.
Úgy tartotta a bögrét, mint egy igazi Brit; minden egyes ujjával tartotta, kivéve a legkisebbel, ugyanis az szögegyenesen kiállt. Ezen még kuncogtam egy kicsit, majd elvettem tőle, és belekortyoltam. Le mertem volna fogadni, hogy kellemes íze van, de ehelyett csak keserű ízt éreztem a számban, és úgy éreztem, nem tudok lenyelni egy kortyot sem. De ez nem az ő hibája, hanem az enyém. Hiába vártam arra, hogy a nagy küszködések árán lenyelt meleg ital meghozza a hatását, és felmelegítsen, éppen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Dideregni kezdtem.

- Köszönöm szépen a teát – mosolyogtam rá.
- Bármikor – mosolygott ő is, majd lassan magához húzott, és megcsókolt.
Utoljára. Megpróbáltam minden másodpercet kihasználni, de rájöttem, hogy kattog az óra. Észrevehetetlenül kihúztam a táskámból a már kibiztosított pisztolyt, és kissé elhúzódtam, úgy, hogy alig 1-2 milliméter legyen közöttünk. Még ez is sok.

- Szeretlek, Liam. – mondtam utoljára.
Hallani akartam, hogy szeret, utoljára.
- Én is szeretlek, Amy – mosolygott, miközben mélyen csodálta mélykék íriszeimet.

Kínzó fájdalommal felemeltem a pisztolyt, és a tarkójához tartottam. És meghúztam a ravaszt. Innentől se kép, se hang, se élő lélek.
________________________________________________________________________________