Goodbye

Nem sokat fűznék hozzá, továbbra is csak annyi, hogy várom a feliratkozásokat és a véleményeket. :)

Jó olvasást, remélem tetszeni fog!

Kelletlenül és szomorúan ballagtam fel abba a szobába, ahol elveszítem mindenemet, ami csak maradt.
Bekopogtam az ajtón, majd amikor beengedtek, leültem közéjük.

- Mizujs hugi? – vette haveri stílusra a figurát Liam, hogy oldja a feszültséget, ami kizárólag Zayn miatt képződött. Nekem az a fiú, aki megcsalt, nekik az, aki a testvérük.

- Semmi különös. Veletek mi van? Legalább tegnap óta nem láttuk egymást – mosolyodtam el, miközben összekulcsoltam a kezeimet.

- Nem sok. Tegnap óta itt döglünk, ebben a szobában – mutatott körbe, mintha nem látnám.
Bizony meglátszott, hogy itt tartózkodnak egy ideje; a padlón egy póló és néhány üdítős flakon hevert. Az ágyon az ágyneműk szanaszét voltak túrva. Az asztalon körülbelül három pizzásdoboz tornyosult egymás tetején, és a chipses zacskók csak úgy kékellettek.

- Na, azt látom. Zayn – kérdeztem félve, ugyanis rajta kívül mindenki a szobában tartózkodott.

- Úgy tudom, elment sétálni – rántotta meg a vállát Louis.

- Értem – mondtam halkan. – Egyébként… Azért jöttem, mert haza kell mennem.

- Úgy érted, hogy a házadba, vagy Birmingham-be? – kerekedett ki Niall szeme.

- Birmingham-be – sütöttem le a szemem, és engedtem, hogy legördüljön egy könnycsepp.

- Már nem találkozunk?

- Azt hiszem, nem – csuklott el a hangom, mire mindenki megdermedt. Zokogásom hangja töltötte be a lakosztályt. Harry odasietett hozzám, és szorosan magához ölelt.

- Shh – csitított. – Nekünk is hiányozni fogsz – simította meg a hátamat, miközben, azt hiszem, ő is elhullajtott pár könnyet.

- Oh, Harry, mi lesz velünk nélküle? – színészkedett Louis, természetesen nem gúnyosan. Azért tette, hogy felvidítson. Ezt pontosan tudtam.

Ezek után sorban fájó búcsút vettem mindenkitől. El sem tudom képzelni, hogy milyen lesz az életem nélkülük.

- Jobb lesz, hidd el – suttogta Liam.

Mindig is ő volt a legnagyobb gondolatolvasó. Az emlékképek úgy zuhantak rám, akárcsak az esőcseppek, miközben ide tartottam.

- Mennem kéne – motyogtam a könnyeimet letörölve. – Szeretlek benneteket – szipogtam.

- Mi is téged – mosolyodtak el biztatóan.

De tudtam, hogy ők is ugyanúgy hiányolni fognak engem. Ezt tanúsították a könnycseppek, a sajnálkozó arckifejezések és az üveges tekintetek.

- Sziasztok – néztem vissza rájuk a küszöbről.

- Szia – integettek, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

Kis híján nekidőltem, és elájultam, de megpróbáltam kontrollálni magam. Most láttam őket utoljára. Így is alig tudtam visszafojtani a gonosz kis sós cseppeket.

Végül kíváncsiságból megpróbáltam bemenni Zayn szobájába. Az ajtó – legnagyobb meglepődésemre – nyitva volt.

Egy lépést sem tettem még, de már meg is láttam Őt. Kávét szürcsölt az erkélyen, pulóveren át érezte a hideg szellőt. Bámulta az eget, a didergő madarakat és a kihűlt világot. Nem volt más az erkélyen csak egy törött csésze, egy hideg kéz és egy meleg szív.

Másodperceken belül a fejembe hasítottak az emlékek. Az összes eldobott cigarettacsikk, a füst, az összes kimondott szó, a csókok… Minden összekavarodott a fejemben. Újabb lépést tettem a nyílászáró felé.

 A mi szerelmünk igazából egy dal volt. Egy tökéletesen komponált melódia. Bár néha egy-egy rossz cselekedet miatt fals hangok jöttek létre, tökéletes volt. Hisz’ akkor tudod értékelni a jót, ha megélted már a rosszat is, nem igaz?

Határozottan léptem ki a hűvösre.

- Szólni akartam, hogy elmegyek.

Mikor megszólaltam, felkapta a fejét, de egy ideig nem mondott semmit.

- Maradj. Esküszöm, jóváteszek mindent! Ha szeretnéd, adhatok összetörött darabokat, amik talán hozzáillenek a tiédhez. A csókom pedig meggyógyíthatja az összetörött szívedet.

- Ne játszd itt a Rómeót, Malik! Nem fogok térden állva könyörögni, hogy hadd maradjak, és te sem fogsz! Felejtsd el.

- Miért felejtsem el? Úgy viselkedsz, mintha kiesett volna az előző év.

- Hidd el, nem esett ki! Emlékszem minden egyes pillanatra, amit együtt töltöttünk, mégsem akarok! – kiabáltam.

Talán rosszulesett neki, amit mondtam – gondoltam magamban, és odabent fejbe vágtam magam. Egy székkel.

- Jó. – Úgy tűnt, lezártnak tekintette a témát. – Akkor többé ne keress majd Facebook-on, Twitter-en, és Viber-en se – rázta meg értetlenül a fejét. – Ne mesélj rólam senkinek. És legfőképp; ne gyere vissza hozzám!

- Miből gondoltad, hogy visszamennék? Épp elég az, amit műveltél velem! Nyilvánosan megcsalni? Mennyit ittál, Malik? – mosolyodtam el gúnyosan. – Vagy netán ennyi eszed van? Mert gondolj csak bele, hogy még most is együtt lehetnénk, ha nem cseszted volna el! De látom, ennyit ért mindaz, ami eddig köztünk volt.

- Ittam, bevallom, meggondolatlan voltam! Nem tudnál egy második esélyt adni?

- Ittál? Csak nem Unicumot? – árasztották el emlékképek az egész eszemet. Amikor először voltunk közösen bulizni, emlékszem, hogy ezt ittunk. – Egyébként, az nem a második, hanem körülbelül a huszonkettedik esély lett volna!

- Lényegtelen! Csak annyit mondj, hogy szeretsz-e még!

- Szeretlek, Zayn. De többé már nem tudom ezt csinálni – halkult el a hangom, és lerogytam a földre.

- Miért nem? – nyelt egy nagyot.

- Túl sokat csalódtam benned ahhoz, hogy újra bízni tudjak.

- Újrakezdhetnénk.

- Nem kezdhetnénk újra. Mert indul a gépem – mutattam a tőle kapott karórám számlapjára. – Mennem kell.

- Ne menj!

- Mennem kell – álltam fel, és könnyeimet letörölve gyors léptekkel elhagytam a lakosztályt.

Persze Ő utánam iramodott, és nem akart elengedni.

- Ha nem akarod, hogy leüsselek, elengedsz – sziszegtem a fogaim közt.

- Addig nem engedlek el, amíg nem beszéltünk normálisan.

- Akkor kereken öt perced van, hogy normálisan beszélj, utána lelépek.

Fájt. De nem akartam megnehezíteni azzal, hogy belenézek a gyönyörű, hosszú szempillákkal körbevett szemébe.

- Megígérem, hogy vigyázok rád, és újra felépítjük ezt.

- Kérlek, Zayn, ne nehezítsd meg ezt! – csuklott el a hangom, pedig sóhajtott egyet.

- Beleegyezel, hogy helyrehozzuk, vagy nem?

- Sajnálom, Zayn – néztem rá üveges tekintettel, kitéptem a karom a kezei közül, majd sarkonfordultam, és elindultam haza.

*10 évvel később*

- Anya! Kimehetünk játszani a kertbe? – kérdezte a hét éves Danielle.

- Persze. Apa kint van éppen. Ha bejön, gyertek be ti is – utasítottam mosolyogva a szemem fényeit.

Abban a pillanatban lépett be Ő. Akit jónéhány évvel ezelőtt majdnem elveszítettem.

- Vigyáznál rájuk?

- Persze – nyomott egy puszit az arcomra, néztem, ahogy nevetgélve kimennek.

Napokig őrlődtem a lehetőségek között. Aztán rájöttem, hogy meg kellett volna adnom azt az esélyt. Meg tudtam neki bocsátani, mert szeretem. Minden nap, minden órájában, és annak is minden egyes percében.