Utoljára

Sziasztok! Visszatértem, ismét. Nem sokat fűznék hozzá az előző mondathoz, aki korábban olvasott, tudja.
Szóval. Itt novellákat olvashattok majd, és kérhettek kommentben/chat-en megadott témában. Szívesen írok születésnapra/névnapra/karácsonyra stb. :D
Ha pedig tetszett, amit olvastatok, használjátok bátran a bejegyzések alján található véleményeket, és hagyjatok komit is, ha kérhetem ezt tőletek. :)
Ha valakinek nem tetszik, akkor az legyen szíves ne annyit írni, hogy "rossz", hanem magyarázatot is, hogy miért. Köszönöm.
Jó olvasást! 

Észveszejtő lassúsággal haladtam a háza felé, az éjszaka közepén. Nem akartam odamenni, mert tudtam, mi vár rám.
Körülbelül húsz órával ezelőtt még a főnököm házában tébláboltam, ahol tűkön ülve vártam a következő áldozatom nevét. Aztán meghallottam; „Liam Payne”. Úgy éreztem, ő az utolsó ember a Földön, akit meg tudnék ölni. Fél éve csillapíthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy gyilkoljak. Könyörtelenül. Mindez azért, mert az életem romokban hevert. A napjaim csupán három dologból álltak; felkelni, vért ontani, lefeküdni. Másnap pedig zavartalanul folytattam ezt tovább. Aztán egy napon megismertem őt, egy meglehetősen kellemetlen incidens miatt. Kis idő múltával a találkáknak köszönhetően egymásba szerettünk. Abban a pillanatban rohantam a főnökömhöz, hogy abbahagyjam, és keressek valami fényévekkel tisztességesebb munkát. De nem engedte. Megfenyegetett és kényszerített, hogy maradjak. Így hát kénytelen voltam. Azóta is titkolom ezt az egészet Liam elől. Mégis mit mondhatnék?! Hogy „bocsi drágám, de mennem kell, hogy lelőjek egy embert, na, puszi”? Nem! Tartottam a számat, már csak a saját érdekemben is.
Mikor kijelentettem, hogy én márpedig nem fogom lelőni életem szerelmét, felajánlott valami mást. Hogy ha Liam-et nem látja huszonnégy órán belül holtan, akkor anyámat fogja, de később úgy is elintézné valaki Liam-et is, ezzel tisztában voltam. Őszintén, nehéz volt dönteni. Liam az a srác, akit még az életemért sem hagytam volna el. Neki nagy szíve van. Ha a jószívűséget skálán mérnék, biztosan kiütötte volna már a tízből a húszat is. De az anyám mégis csak az anyám. Ő pedig az a nő, aki világra hozott, majd tizenkét évesen magamra hagyott apa halála miatt. Ő jelentett neki mindent, meg persze én. Depressziós lett, és nem lehetett kihúzni a világ legmélyebb gödréből, évekig. De én attól szeretem, mint – jobb esetben – a legtöbb ember az édesanyját.
A döntést továbbra sem tudtam meghozni.

Kezdett unalmassá válni az, hogy mindenki, akihez valamiféle érzelem fűzött, meghalt. Akár szellemileg, akár fizikailag.
Már nem akartam könyörtelen és kegyetlen lenni. Akkoriban ez volt számomra a legjobb megoldás. Életem legrosszabb döntése volt, és az is marad. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, de már nem tudom. Elcsesztem.

Meggyújtottam egy szál cigarettát, beleszívtam, és hagytam, hogy elárassza a tüdőmet a füst. Eközben különböző képen jelentek meg a fejemben. Liam, hogy mosolyog. Ahogy nevet. Ahogy közelebb hajol hozzám. Ahogy rám néz. A mogyoróbarna szemei. Hirtelen sírni lett volna kedvem, de aztán jött valami más. Anya, ahogy előttem áll, és löki a hintát, amiben az ötéves énem ült. Ahogy mosolyog. Ahogy nevet. Ahogy magához húz, és lelki támaszt nyújt. Anya és apa, ahogy ölelkeznek.
Jött az első könnycsepp. Aztán a második. Így folytatódott, amíg az ezredik a földet nem érintette. Hirtelen tompa dörgést hallottam magam felett. Az ég. Bizonyára percek kérdése, és rákezd. Így is lett. Hamarosan jókora esőcseppek kezdték áztatni a bőrömet és a falatnyi ruhámat; egy ujjatlan, fehér felirattal ellátott fekete póló és egy farmershort takarta el a kíváncsi szemek elől a látnivalókat. Mivel a cigarettámat eloltotta az eső, eldobtam az út szélére, még félig parázslóan, de ezzel mit sem törődve továbbmentem.
A vihar tombolt. Percenként cikázott felettem egy-egy villám. Reménykedtem, hogy mihamarabb odaérek, de sajnos erre esély sem volt a lomha lépteim miatt. Pedig igenis éber voltam, csak tomboltak bennem az érzelmek.

Lassan elérkeztem a háza előtti utcába, amikor a tetőfokára hágott az égiháború. Befordultam a bizonyos utcába, és lelassítottam a lépteimet. Egyre csak lassabban és lassabban araszoltam. De mit volt, mit tenni, már nem fordulhattam vissza.

Becsöngettem a kapucsengőn. Másodpercek múlva valaki fel is vette.
- Igen?
- Szia. – Kétségbeesettnek tűnt a hangom, mégis felismert, mert lerakta.
Hirtelen egy futva közeledő alakot pillantottam meg, aki nem más volt, mint Liam.
- Jézusom. Nagyon eláztál. Gyere be gyorsan, mert meg fogsz fázni – Ha tudnád, hogy nekem már nem számít, hogy most mi történik velem… – Adok neked gyorsan egy pulcsit – szaladt be a szobájába, amikor már bent voltunk a házban.
Pillanatok múlva egy nagyméretű, fekete kapucnis pulóverrel tért vissza, és a kezembe nyomta, miközben megparancsolta, hogy vegyem fel. Így tettem.
- Nem is üdvözöltelek még rendesen – hajolt le hozzám, és ajkait az enyémekre tapasztotta.
Az egész keserű fájdalommal töltött el. Azt kívántam, bár csak meg sem születtem volna.
Az arcomra műmosolyt varázsoltam, miközben ledőltünk a kanapéra, egymást ölelve.
- Liam – szólítottam meg.
- Hm? – kérdezte halovány mosollyal az arcán.
- Szeretlek.
- Én is téged, Amy – nyomott egy puszit a homlokomra.
A torkom összeszűkült, szemeimet csípték a könnyek.
- Minden rendben? – nézett rám aggódóan.
Éppen azon tűnődtem, hogy milyen édes, hogy ennyire vigyáz rám, mikor rájöttem, hogy mondanom is kellene valamit.
- Persze – feleltem.
- Rendben – mondta, majd bólintva nyomatékosította is ezt.
Hirtelen felkapott, és elvitt a konyháig. Úgy kezelt, mintha pehelykönnyű lennék, pedig egyáltalán nem voltam az.
- Miért jöttünk ide? – néztem rá kérdőn, miközben letett a pultra.
- Csak készítek egy kis menta teát. – Válaszát egy mosoly kísérte, és én is késztetést éreztem ugyanerre.
Tudta, hogy az a kedvencem. Tulajdonképpen az övé is, mert megszerettettem vele, anno, mikor még a kettőnk közti kapcsolat csak barátság volt, mégis ez hozott össze bennünket. Mióta ezt tényként tekintjük, van egy közös tetoválásunk. Egy csésze tea. Ez az egyik közös bennünk, a kevés közül, mármint, hogy mindketten szeretjük ezt a fajta teát. Bármilyen meglepő is, de mondhatom, hogy mi tűz és víz vagyunk. Ő csendes, halk, de mégis élettel teli, míg én „pörgősebb” típus vagyok, csak tolerálom az ő viselkedését. Bár, korántsem annyira súlyos, mint amilyennek hangzik. Benne is van pezsgés, szerintem pont annyi, mint egy normális embernek kell lenni. Ettől függetlenül ő mégsem egy olyan srác, aki a buliknak és a piálásnak él. Ellentétben sok másikkal.  Én ezt nagyon szeretem benne, mivel így lehet vele bulizni, és pihenni is.
Lehet, hogy nyálasan, vagy hihetetlenül hangzik, de én még mindig keresem Liam-ben a hibát. De nem találom. Mert nekem ő tökéletes, ahogy van.

- Tessék – nyújtott felém egy bögrét, amiben bizonyára a tea gőzölgött.
- Köszönöm – mosolyodtam el a kéztartásán.
Úgy tartotta a bögrét, mint egy igazi Brit; minden egyes ujjával tartotta, kivéve a legkisebbel, ugyanis az szögegyenesen kiállt. Ezen még kuncogtam egy kicsit, majd elvettem tőle, és belekortyoltam. Le mertem volna fogadni, hogy kellemes íze van, de ehelyett csak keserű ízt éreztem a számban, és úgy éreztem, nem tudok lenyelni egy kortyot sem. De ez nem az ő hibája, hanem az enyém. Hiába vártam arra, hogy a nagy küszködések árán lenyelt meleg ital meghozza a hatását, és felmelegítsen, éppen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Dideregni kezdtem.

- Köszönöm szépen a teát – mosolyogtam rá.
- Bármikor – mosolygott ő is, majd lassan magához húzott, és megcsókolt.
Utoljára. Megpróbáltam minden másodpercet kihasználni, de rájöttem, hogy kattog az óra. Észrevehetetlenül kihúztam a táskámból a már kibiztosított pisztolyt, és kissé elhúzódtam, úgy, hogy alig 1-2 milliméter legyen közöttünk. Még ez is sok.

- Szeretlek, Liam. – mondtam utoljára.
Hallani akartam, hogy szeret, utoljára.
- Én is szeretlek, Amy – mosolygott, miközben mélyen csodálta mélykék íriszeimet.

Kínzó fájdalommal felemeltem a pisztolyt, és a tarkójához tartottam. És meghúztam a ravaszt. Innentől se kép, se hang, se élő lélek.
________________________________________________________________________________